2010. március 8., hétfő

velencei biennálé



Magyarországon a 20. század történelmi eseményei során úgy szocializálódtunk, hogy nem kell és nem is szabad felelősséget vállalunk a döntéseinkért, és a rendszerváltás óta eltelt 20 évben ugyanezt a leckét mondjuk fel újra és újra. A tulajdonhoz kapcsolódó jogok öntudatos használata mellett a kötelességek, és mások jogainak tiszteletben tartása bántóan hiányzik a cselekvésekből: elmosódottak és tisztázatlanok maradtak a közös és magántulajdon határai, amit nap, mint nap tapasztalhatunk a közös terek használatában. Az egyéni felelősségvállalás gyengesége a fogyasztói döntések meghozatala során is megjelenik. Miközben egyre többen eszmélnek rá saját fogyasztásuk környezetünkre gyakorolt negatív hatásaira, a kialakult gazdasági válság sokak számára az első olyan élmény, mely megmutatja, hogy a felelőtlen gazdasági döntések közvetlenül is képesek negatív módon visszahatni az egyénre. De vajon van-e okunk feltételezni, hogy a túlfogyasztás folyamata megállna, vagy visszafordulna?



A kiállítás tárgya maga a kiállítást meglátogató ember. A Magyar Pavilont a világból lehatárolt laboratóriumi térként definiáljuk, melyben egy egyszerű szabály van: a falon levő légpárnás fóliafelület megszámlálhatatlanul sok buborékjából csak egyetlen egyet pukkaszthat ki a látogató. Az egyéni felelősségvállalás a fogyasztói döntések esetében azzal jár, hogy felvállaljuk, hogy a fogyasztói kultúra által előhívott és felerősített kényszeres vágyaink és tudatosan felvállalt értékeink egyaránt vannak. Az ösztönös és a felettes én, az önérdek és a közjó ütközésének és kibékülésének a helye az emberben a tudatosság, az ego szintjén van, és mindez esetünkben a kiállítótérben zajlik.




A légpárnás fólia (más néven buborékfólia): a műanyag habok mellett az egyik leggyakrabban használt polietilén alapanyagból készülő védő- és párnázó anyag, ütésre érzékeny vagy sérülékeny felületű termékek védelmére.





Az üzenet, a kérdésfelvetés a kritikai design nyelvén szólal meg, a fogyasztás, környezetszennyezés egyik legerősebb szimbólumán, a műanyag csomagolóanyagon keresztül. Ez az ironikus formanyelv nemcsak építészeti válaszok adására, reagálásra, gyönyörködtetésre, hanem az építészet határain kívül eső kérdések feltevésére is alkalmas: az installáció, az építészet kritikai médiumaként léphet fel.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése